Az Élet Tánca

Berlin, 1989
Két madár
Az utolsó könnycsepp
A fiú és a párna
Az Élet Tánca
------
------
------
------
------

Berlin, 1989

Michael Jackson

Gyűlölték a Falat, de mit tehettek? Túl erős volt ahhoz, hogy áttörjék.
Féltek a Faltól, de volt ennek bármi értelme? Sokakat, akik át akartak mászni rajta, megölték.

Bizalmatlanok voltak a Fallal szemben, de hát ki nem volt az? Az ellenségeik megtagadták,
hogy kiszakítsanak egy téglát belőle, bármilyen hosszúra is nyúltak a béketárgyalások.

A Fal zordan nevetett. "Megtanítanak valamire" kérkedett. "Ha az örökkévalóságnak
építetek, ne nyűglődjetek holmi kövekkel. A gyűlölet, a félelem és a bizalmatlanság sokkal erősebbek."

Tudták, hogy a Falnak igaza van, és csaknem feladták. De egy dolog megállította őket.
Emlékeztek arra, hogy kik vannak a másik oldalon. Nagymama, unokatestvér, nővér,
feleség. Kedves arcok, amiknek látása után sóvárogtak.

"Mi történik?", kérdezte a Fal reszketve. Anélkül, hogy tudták volna, mit tesznek, átnéztek a
Falon, próbálták megtalálni szeretteiket. Csendesen, egyik embertől a másikig,
a szeretet folytatta ezt a láthatatlan munkát.

"Hagyjátok abba!", visította a Fal. "Hiszen összeomlok." De túl késő volt. Szívek milliói
találtak egymásra. A Fal még azelőtt lehullott, mielőtt ledöntötték volna.

Fel az oldal tetejére

Két madár

Michael Jackson

Nehéz elmondanom másoknak, hogy mit is érzek irántad. Sosem találkoztak veled,
fényképük sincs rólad. Hogy tudnám valaha is megértetni velük rejtélyedet? Hadd adjak hát
egy kulcsot:

Két madár ül a fán. Egyikük cseresznyét eszik, míg a másik csak nézi. Két madár repül a
légen át. Egyikük éneke cseppen, mint az ég kristálya, míg a másik hallgat. Két madár köröz
a napban. Egyikük ezüst tollain kapja el a fényt, míg a másik a láthatatlanság szárnyaiba burkolózik.

Könnyű kitalálni, melyik madár vagyok én, de ők téged sosem fognak megtalálni. Hacsak?

Hacsak nem tudják már, hogy a szeretet sohasem avatkozik közbe, a háttérből figyel,
szabadon lélegzik a láthatatlan levegőben. Édes madár, lelkem, hallgatásod olyan drága.
Meddig tart még, amíg a világ meghallja a te dalodat az enyémben?

Ó, hogy vágyom arra a napra!

Fel az oldal tetejére

Az utolsó könnycsepp

Michael Jackson

A szavaid átdöfték a szívemet, és a fájdalom könnyeit sírtam. "Menj innen!", kiáltottam.
"Ezek az utolsó könnycseppek, amiket érted sírtam." Így hát elmentél.
Órákig vártam, de nem tértél vissza. Azon az éjjelen egymagam sírtam a szorongás könnyeit.
Hetekig vártam, de nem mondtál semmit. A hangodra gondoltam, és sírtam a magány könnyeit.
Hónapokig vártam, de nem adtál életjelet magadról. A szívem mélyén a kétségbeesés könnyeit sírtam.

Milyen különös, hogy mindezek a könnyek sem tudták elmosni a fájdalmat! De akkor a
szeretet egy kis darabkája áttörte keserűségemet. Emlékeztem arra, ahogy a napfényben
álltál, mosolyod édes volt, mint a májusi bor. Kicsordult a hála könnye, és akkor, csodálatosképpen, visszatértél. Puha ujjak érintették arcomat, és csókot hintettek rá.
"Miért jöttél?", suttogtam.
"Hogy letöröljem az utolsó könnycseppet.", válaszoltad. "Ez az egyetlen, amit meghagytál nekem."

Fel az oldal tetejére

A fiú és a párna

Michael Jackson

Egy bölcs édesapa tanulságos leckét akart adni fiának. "Itt ez a párna. Selyembrokáttal
burkolták, a vidék legjobb minőségű libatollával tömték ki.", mondta. "Menj be a városba, és
nézd meg, mennyiért adható el." A fiú legelőször a vásártérre ment, ahol meglátott egy gazdag toll-kereskedőt. "Mennyit adnál nekem ezért a párnáért?", kérdezte. A kereskedő
összehúzta a szemét. "Ötven aranydukátot adnék érte, mivel látom, hogy csakugyan ritka kincs."
A fiú megköszönte és ment tovább. A következő, akit meglátott, egy farmer felesége volt,
amint az út mellett zöldségekkel házalt. "Mit adnál ezért a párnáért?", kérdezte. A nő
megtapogatta a párnát és felkiáltott. "Milyen puha! Egy ezüstöt adok azért, hogy fáradt
fejemet ezen a párnán pihentethessem."

A fiú megköszönte és továbbállt. Végül meglátott egy fiatal parasztlánykát, amint éppen a
templom lépcsőjét mosta. "Mennyit adnál ezért a párnáért?", kérdezte tőle is. A lány különös mosollyal ránézett és így válaszolt. "Egy penny-t adok érte, mert látom, hogy a párnád
ezekhez a kövekhez képest nagyon is kemény."
A fiú gondolkodás nélkül a lábai elé tette a párnát.
Amikor hazaért, azt mondta az apjának: "A legjobb árat kaptam azért a párnáért.".
És kirakta a penny-t. "Mi?", kiáltotta az apja. "Az a párna legalább száz aranydukátot ért!"

"Így látta a gazdag kereskedő is.", mondta a fiú. "De kapzsi volt, és ötvenet ajánlott.
Én azonban jobb ajánlatot kaptam. Egy farmer felesége egy ezüstöt kínált."
"Megőrültél?", mondta az apja. "Mikor ér többet egy ezüst ötven aranydukátnál?"
"Akkor, ha szeretettel ajánlják fel." Válaszolta a fiú. "Ha ennél többet adott volna, nem tudta
volna megetetni a gyerekeit. De még ennél is jobb ajánlatot kaptam. Egy parasztlánykát
láttam, aki egy penny-t ajánlott fel."

"Neked teljesen elment az eszed.", rázta a fejét az apja.
"Mikor ér többet egy penny egy ezüstnél?"
"Akkor, ha áhítattal ajánlják fel.", válaszolta a fiú. "Az Úrért dolgozott, és az ő házának
lépcsője puhábbnak tűnt bármilyen párnánál. Szegényebb volt a szegénynél,
mégis volt ideje az Úrra. Ezért kínáltam neki a párnát."
Akkor a bölcs apa elmosolyodott, megölelte a fiát és könnyes szemmel az mormogta.
"Jól tanultál."

Az Élet Tánca

Michael Jackson

Nem tudok elmenekülni a Hold elől. Puha fénysugarai félrelökik a függönyt éjszakánként.
Nem is kell, hogy lássam - egy hűvös, kék energia esik rá az ágyamra és felébredek.
Lerohanok a sötét hallba és kivágom az ajtót; de nem azért, hogy elhagyjam az otthonomat,
hanem azért, hogy visszatérjek oda. "Hold, itt vagyok!", kiáltom.

"Jó", válaszolja ő. "Akkor most táncolj nekünk egy kicsit."
De a testem már jóval azelőtt megmozdult, hogy ő megszólalt volna. Hogy mikor kezdte?
- nem emlékszem. A testem mindig mozgásban volt. Gyermekkorom óta így reagáltam a
Holdra, mint az ő kedvenc bolondja, ámbár nemcsak az övé. A csillagok is közelről csalogatnak, elég közelről
ahhoz, hogy átlássak csillogó játékukon. Ők is táncolnak, könnyed
molekuláris mozgásukkal egyidőben ugrándoznak az én szénatomjaim.

Karjaimat szélesre tárva a tenger felé fordulok, amely újabb táncot hoz elő bennem. A Hold
lassan táncol mellettem, puha kék árnyékokat vetve a pázsitra. Mikor a hullámok
dübörögnek, a Föld szívét hallom, és a tempó felgyorsul. Érzem, ahogy a delfinek szökellnek
a fehér tajtékban, repülni próbálnak, és amikor a hullámok taraja az égig ér, csaknem
repülnek is. Uszonyuk fényköríveket ír le, ahogy a planktonok izzanak a hullámzásban.
A csellék* raja felduzzad, ezüstösen cikáznak a holdfényben, akár egy új csillagkép.

"Ah!" szól a tenger. "Egész sokan összegyűltünk."

Végigfutok a parton, egyik lábammal elkapom a hullámokat, a másikkal kitérek előlük.
Halk pattogó hangokat hallok - száz rémült tengeri rák a biztonság kedvéért üregébe rohan.
De én most sietek, néha lábujjhegyen, néha a talpamon futok.
Elfordítom a fejem, és egy örvénylő ködfolt szól: "Most pörögj, gyorsan!"
Vigyorgok, lehajtom a fejem, és olyan vadul kezdek pörögni, ahogy csak tudok. Ez a
kedvenc táncom, mert titkot rejt magában. Minél gyorsabban pörgök, annál inkább vagyok
mozdulatlan belül. Az én táncom minden szándék nélkül való, belül csendes. Akármennyire
szeretek is zenét csinálni, ez a sosem hallott zene nem hal meg. És a csend az én igazi
táncom, habár az sosem mozdul. Félreáll, ő az én kecses koreográfusom, megáldja ujjaimat.

Megfeledkezem a Holdról, a tengerről és a delfinekről, de jobban érzem örömüket mint
valaha. Akármilyen messze van a csillag, akármilyen közel van a homokszemcse, jelenlétük
felerősödik, fényük csillámlik. Örökké itt tudnék maradni, olyan kedves és szívélyes ez a hely.
De csak egyszer érintsd meg, és a fények elrúgják magukat a csöndtől.
Ez megremegtet és izgalomba hoz, és már tudom, hogy ez a végzetem: megmutatni másoknak,
hogy ez a csönd, ez a fény, ez az áldás az én táncom. Ezt az ajándékot adhatom át újra.

"Add hát gyorsan!", mondja a fény.

Úgy próbálok engedelmeskedni, mint soha azelőtt,
új lépéseket találok ki, az öröm új gesztusait. Hirtelen érzékelem, hol is vagyok, és visszafutok
a dombhoz. A hálószobámban ég a villany. Ezt látva visszatérek. Kezdem érezni szívem kalapálását, karjaim álmosságát,
a vér melegét a lábaimban. A sejtjeim lassúbb táncot akarnak. "Nem sétálhatnánk egy kicsit?",
kérdezik. "Ez elég vad volt." "Hát persze!", nevetek, és lassan baktatok tovább.

Elfordítom a kilincsgombot, könnyedén pihegek, örülök, hogy elfáradtam. Ahogy
visszakúszok az ágyamba, eszembe jut valami, amin mindig csodálkoztam. Azt mondják,
néhány csillag, amit látunk, valójában nincs is ott. Fényük évmilliókra van tőlünk, és mi csak
a múltba nézünk vissza, egy régmúlt pillanatra, amikor azok a csillagok még ragyoghattak.
"Mit csinálhat hát egy csillag, amikor alábbhagy a fénye?" kérdezem önmagamtól. "Talán meghal."
"Ó, nem", válaszol egy hang a fejemben. "Egy csillag nem tud meghalni. Csak mosollyá
változik, és beleolvad a kozmikus zenébe, az élet táncába." Tetszik ez az elképzelés, ez az
utolsó, mielőtt becsukom a szemeimet. Egy mosollyal beleolvadok a magam zenéjébe.


* a cselle, más nevén fürge cselle egy hajfajta

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

------

Fel az oldal tetejére